Igornak lejárt a vizsgája. Ez az autó megvásárlásakor még jelentéktelennek tűnő probléma kezd egyre égetőbb lenni. A legelső és egyben legutóbbi FRT-re is már ideiglenes forgalomban tartási engedéllyel mentünk. Hosszú távon a vizsga olcsóbb lesz. Ehhez azonban még be kell szerezni ezt-azt…

A hátsó lámpák össze-vissza világítanak és villognak, nincs elöl lökhárító, nem működik az ablakmosó és a duda sem szól. Az új alkatrészek kb. 20 ezer forintba kerülnek, ami egy modern nyugati autó alkatrészáraihoz képest viccesen kicsi összeg, de az újonnan megvásárlásuk egy olyan szigorú költségvetésű versenyistállónak – mint amilyen a miénk – pazarlás.

Így jutottam el a bontóba. Alig ténferegtem kicsit a roncsok között, máris odajött hozzám az egyik srác, hogy miben segíthet. Mondtam, hogy telefonon már beszéltem valakivel, Ladához kellene lökhárító, ablakmosó motor, meg még pár apró biz-basz. Igen, a főnökkel beszéltem. Együtt elsétáltunk a Ladákhoz. Több is volt belőlük, nagyon kedvesen ajánlotta is az egyikről a lökhárítót. Nézzem csak meg, ez sokkal jobb állapotban van és még a rendszámtartó fülek is megvannak rajta. Ezt az ablakmosó motort nem ajánlja, mert nézzem csak meg, hogy itt el van repedve, viszont nézzük meg a másik autóban, hátha ott találunk majd egy jót.

Nagyon kedves és segítőkész volt. Kb. egy idős lehetett velem. Én Ladához kerestem alkatrészt, nem egy Ferrarihoz, vagy Porschéhez. Beleélte magát a helyzetembe, a fillérekből fenntartható autómhoz keresek fillérekért alkatrészt. Szegény én… Több dudát is begyűjtöttünk, majd a dudát rutinosan befogva – hogy meg ne süketüljünk – akkumulátorra kötve próbáltuk ki őket. Így választottuk ki a legjobb kettőt.

Az alkatrészeket az egyik kibelezett Lada elé kezdtük összegyűjteni. A vészvillogó átlátszó piros kupakjára azt mondta, hogy tegyem csak nyugodtan zsebre, ne mutassam meg a főnöknek, mert ezt az alkatrészt az egész kormányoszlopot burkoló műanyaggal együtt adhatjak csak el. Amikor minden megvolt, megkértem, hogy rakja be a kocsim csomagtartójába, mert nem szeretném magamat összekoszolni. Készségesen magához ölelte a koszvadt vasakat és műanyagokat, majd együtt elindultunk a pár 100 méterrel arrébb parkoló autómhoz.

Amikor meglátta, hogy melyik kocsinak villannak az indexei a távirányító parancsára, elkerekedett a szeme. Egy Citroen C4 Grande Picasso. Nem egy nagy szám, 5 éves családi autó, közel a kétszázezres futásteljesítményhez, bőven túl az értékvesztése java részén. Az olajjal és más rákkeltő kemikáliákkal borított arcú bontósegéd értékrendjében viszont nincs különbség az én autóm és a szalonból frissen kigördülő zsír új gépcsoda között.

Kinyitottam a csomagtartót. Ő készségesen berakta a cuccokat, de láttam rajta, hogy valami megváltozott. Eddig országos cimborák voltunk, de most hirtelen a társadalmi szakadék két oldalára kerültünk.

- Ez a te autód? – kérdezte abban reménykedve, hogy csak valami félreértés az egész, tényleg országos cimborák vagyunk és ezt az autót csak javításra hozta be valaki a szervizbe, ahol dolgozom; vagy az apámé; vagy megkért a főnököm, hogy mosassam le.

Nem akartam terhelni mindenféle részletekkel, hogy ez a cégem autója, nem a sajátom. A cég miután – az újkori árának töredékéért – használtan megvette, a 40%-át eladta a lízingcégnek, mert így 2 év alatt le lehet írni. Az áfáját is visszaigényeltük. Egy kisgyermekes, kutyás családnak ez egy költséghatékonyan megszerezhető és fenntartható ideális közlekedési eszköz. Olyan ez ma, mint az én gyerekkoromban egy kombi Wartburg. A forgalmiban a lízingcég az autó tulajdonosa, de az egyszerűség kedvéért mégis azt mondtam:

- Igen, ez az én autóm.

A tranzisztorok a cudar hideg ellenére is keményen dolgoztak a fejében, végül kicsapták a biztosítékot nála és ingerülten úgy kérdezett meg, hogy a válaszomat meg sem várva rögtön faképnél is hagyjon:

- AKKOR MEG MIT BUZISKODSZ ITT EGY LADÁVAL?